2011. április 30., szombat

„…csak ők nem úgy cigányok, hanem a cigányokhoz jönnek”

Az idézet forrását sajnos nem tudom pontosan megjelölni: ez az egyetlen nagy hiányossága annak a Vándormozi 2004-2005 c. kiadványnak, amelyet a Fény-Árnyék Művészeti Egyesület és a Palantir Film Alapítvány közösen adott ki. Kővári Borz József vándormozijának egy éves működését dokumentálja a könyv, azt a szakaszát, amikor egy nagyobb pályázat keretében egy kutatócsoporttal kiegészülve szervezettebben és „kitaláltabban” folytak az egyébként előtte már évek óta, és azóta is folyamatosan, kisebb-nagyobb rendszerességgel folyó vetítések. A projekt maga, mint kutatás, azt gondolom, nem lett túl érdekes, viszont a kiadvány gazdag és gyönyörű: Katona Vanda kiváló fotói és Baksa Gáspár grafikái mellett rengeteg idézet gazdagítja, amelyek (bár nem tüntetnek fel nevet) a felkeresett falvak lakóitól származnak.
A vándormozi Kővári Borz végtelenül egyszerű (a filmtörténetben nem előzmény nélküli, és itt nem elsősorban az ősfilmekre, hanem konkrétan és újra Dziga Vertovék kino-poezdjeire gondolok) ötletéből nőtt ki, sokáig egy 35 mm-es vetítővel utaztak, kópiáról vetítettek többek között Tony Gatlif ("Latcho Drom" volt a mozi első neve), Kusturica, Lotjanu, Petrovic műveket – a cigányok életéről szóló klasszikus játékfilmeket, a gyerekeknek rajzfilmeket . Aztán „modernizálódtak”, most már projektorral vetítenek, dokumentumfilmeket is, igazodnak az igényekhez, és visznek magukkal más alkotó szellemű embereket, kézműveskednek, zenélnek, táncolnak, főznek, esznek, beszélgetnek. Borz minden alkalommal filmez, az elkészített videókat aztán ugyanott (önkép), máshol (üzenet) levetíti. Kb. 500 órányi anyag gyűlt így össze: az elmúlt tíz év találkozásainak története. Hosszan tudnám elemezni a vándormozi műfaját, de legfőképp a filmezett anyagnak az általam ismert részét, de azt nem itt teszem meg. (A romakép-kutatásom dokumentumfilmes ábrázolásmódokról és filmemlékezeti elmélkedésről szóló részének ez lesz az egyik sarokköve.) Viszont röviden írnom kell arról, hogyan lett azonos önmagával a vándormozi a közelmúltban, mert ennek a jelentősége talán keveseknek nyilvánvaló. A Műcsarnok Menüpont Galériájában április 8-án nyílt meg az a Nemzetközi Roma Újmédia-művészeti kiállítás, amelynek anyagába beválogatták Kővári Borz filmjeit és nagyon okosan három monitoron párhuzamosan vetítik. (A kiállítás nekem olyan volt, mintha egy hosszú, kimerítő, viszontagságos út után végre megérkeznék oda, ahová többször elindultam, és már kezdtem azt hinni, nem létezik.) Kicsi volt, multimédiás (mozgóképes törzzsel), nemzetközi anyagból, kiváló koncepcióra alapozva, a Műcsarnok pincéjében: lehetett állni a közepén, és egészen természetesen, tisztán kimondani: cigány. Péli Sarolta, fiatal, tehetséges művészettörténész, Péli Tamás lánya volt a kurátora, akinek festő édesapjától az agyonkoptatott „kétpántos” idézet is származik, amit most, ma a gyöngyöspatás (milyen szép falunév volt, sosem vettem észre, csak most hogy leírom) Magyarországon felidézni szégyen. Ránk, nem-cigányokra nézve.
Kővári Borz mozijának helyszínei részben azok a falvak, amelyek a Heti Válasz néhány hete megjelent ominózus, szakmailag erősen kifogásolható cikkének „problématérképén” be vannak jelölve. Azok az emberek beszélnek az örömeikről, bánataikról, cigányságukról, emberségükről akik aligha vallanának megtépázott becsületükről ilyen nyíltan más kamerájának. Megszólaltatásuk ténye és körülményei is fontosak. (de nem írom tovább, mit bizonygassuk állandóan, elegem van. Mocskos gazemberek mind a hatalmi játszmák résztvevői, igazság bajnokai, akik miatt nem lehet itt nyugodtan élni. )
A felvett anyag nagyon lazán és alig szerkesztett: a szegényes (ez nem értékítélet) forma ugyanazt a spontaneitást, „a pillanat örömeivel való élni tudást” (Kemény István) tükrözi, mint a vándormozi műfaja és résztvevőinek világa. Sugárzik belőle a természetesség, a nyitottság, az örömszerzés végtelenül egyszerű, érdekmentes szándéka. Formailag nem filmek ezek, és ez sem értékítélet, (mindjárt kifejtem), de nem is pusztán a vándormozis események dokumentációi. Ezek újmédia művészeti termékek vagy web dokumentumfilmek, attól függ, hol nézzük, hol vetítjük: részben internetes terjesztésre (és persze tükör-vetítésekre) valók. Egy archívum végtelen módon variálható darabjai is egyben, számtalan film lehetőségét rejtik magukban. (Látjuk-e Vertov vágószobáját magunk előtt: zavód, fabrika, ulica…) Azt hiszem, ha egyszer megvalósul Kővári Borz igazi terve (jó úton halad felé), és egy felszerelt stúdióval utazik vissza a régi helyszínekre, sorban készülhetnek majd filmek is, dokumentumfilmek új formanyelvvel: ő is szárnyra kaphat a közösségi filmezés élményétől és másoknak is szárnyakat adhat (a technika mellé).

A másik remek projekt, amiről egy rövid bemutatót tarthattunk, az Új Néző . Beszélgetni Horváth Kata antropológus jött el (aki a lyukas bejegyzésemben kellene szerepeljen, hiszen a performatív filmek utáni kiváló beszélgetésen már járt nálunk) és Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezető igazgatója (aki szintén eljött hozzánk egyszer: a Jeles-film után jótékonyan „provokálni”). A projektről rengeteget írtak, kiváló a honlapja, így én most csak a kisfilmre összpontosítok, amely Gulyás Marci közös munkája négy szomolyai fiatallal: Balázs Andor "Marci", Csóka Csaba, Hamza Rozi, Horváth Zsanett. A forma kísérleti (mint maga a projekt): a szereplőkkel közösen kitalált forgatókönyv szerint, improvizációs gyakorlatok végzése után stilizált környezetben eljátszatták a cigány-magyar konfliktussorra épülő jeleneteket. Gulyás Marci a szituációkhoz kitalált, berendezett színhelyekkel „környezetet és látásmódot rendelt” , ügyesen választott harsány színeket, geometrikus formákat, hétköznapi tárgyakból minimalista díszleteket, pontos, szögletes beállításokat. „Kammerspiel”-hagyományokat idéz, a szereplők (egy heti közös munkával hozták létre mindezt!) kiválóan játsszák a szerepeket. Horváth Kata és antropológustársai terepmunkájukkal (soha nem tudtam még ilyen jó érzéssel leírni ezt a szót) valami egész más minőséggé érlelték a kutatói/adatközlői viszonyokat. A Rozikával készült interjú, a másik, dokumentációs krétakörös film részlete és a kisfilm egymásra vetítve (ugyanabban a beállításban látjuk mindkettőben, csak az előbbiben fekete-fehérben) megmutatja azt a fejlett (ön)reflektív viszonyt, amely egy folyamat részeként alakult ki Kata és a szereplők közös munkája során. (Nekem óriási élmény volt a felismerés, hogy ez az okos, kedves lány ugyanaz, akinek a meleg felvonulásos, kéz a kézben és csokifagyis történeteit Kata értelmezéseiből ismerem, sőt, meghatározó emlékként, ihletforrásként őrizgetem.) Kata kiegészítése pedig arról, ahogyan a szereplők szorongtak a közös vetítés előtt, félve a közösség elutasító reakciójától, és mit jelentett számukra a projekten résztvevő kétszáz ember hosszú perceken át tartó ujjongása a film után, lekerekítette a történetet. Ebben a projektben sokkal több van, mint első hallásra sejtenénk: igazából szinte minden, amire a kortárs antropológiai filmkészítés rákérdez. Talán választ is ad Horváth Kata nagyon jogos felvetésére a beszélgetés végén: hogyan lehet belőle modell. Szerintem könnyen. Ha szétszedjük, szétszedik darabokra. Máshol majd máshogyan, de újra összerakhatják.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése