„Best of Bogdán”

Bogdán Árpád nevezte így ironikusan a „gyűjtésünk” eredményét, ugyanis az történt, hogy az eredeti tervünk több tekintetben megváltozott. A tervezett beszélgetésen Mészáros Antónia, a Megtagadva c. dokumentumfilm rendezője és Kóczé Angéla vettek volna részt, de mindkettőjüknek közbejött valami, ezért át kellett a programot szerveznünk. Antónia javaslatára Bogdán Árpádot hívtuk el a film „képviseletére”, bár számomra ez egészen új helyzetet jelentett, át kellett kissé alakítani a koncepciót. A beszélgetés elindítását, moderálását nagy örömömre Szász Anna szociológus, nacionalizmuskutató vállalta, aki nemcsak Bogdán Árpád „történetét” ismerte, hanem az angolszász televíziózást is. A másik változás a programot (és ebből kifolyólag persze a beszélgetés irányát is) érintette, ugyanis kiderült, Antónia még egy dokumentumfilmet készített Árpád szerepeltetésével ugyanennek a brit tévécsatornának ( TV for Environment), amelyben a rendező most riporteri, szerkesztői szerepben végigjárja a 2009-es romagyilkosságok helyszíneit, és miközben a lehetséges okokat kutatja, megpróbálja bemutatni, feltárni a háttérben rejlő társadalmi folyamatokat. A két film nemcsak Árpád szerepét tekintve különbözött, hanem televíziós dokumentumfilmként is: a Megtagadva a tényfeltárás, oknyomozás sémáját használva mesél el egy drámai és rendkívül személyes történetet, azt, ahogyan az állami gondozásban felnőtt főhős elkezdi kutatni a múltját, keresni a szüleit, testvéreit. A Darkness on the edge of town egy rövid, „sokszereplős” riportfilm, amelyben a romagyilkosságok lehetséges okait találgató riporter és jól kiválasztott interjúalanyai elemzik a kapcsolódó társadalmi hátteret. A mi vetítéssorozatunk kontextusában a három film (ideértve Bogdán Árpád nagyjátékfilmjét, a Boldog új életet) az identitásépítés három fázisaként értelmezhető. (Ehhez Jan Assmann könyvének egyik „Kulturális identitás és politikai képzelőerő” c. fejezetére támaszkodom.) Az első filmben tehát (nem vegytisztán, de hangsúlyosan) az egyéni identitás formálódásának fikciós történetté szövését maga Bogdán Árpád végezte el: olyanformán, hogy „az egyén által a hús-test vezérfonal mentén önmagáról fenntartott képet, sajátszerűségéről, összetéveszthetetlenségéről, pótolhatatlanságáról” formálódó tudást próbálta felépíteni a vásznon, az egész „így-jöttem” és alterego-játékban elkezdte kialakítani a filmrendezői énjét. Ez ugye már átvezet a személyes identitás szférájába, amely a „társadalomépítményben kialakuló összes szerep, tulajdonság, képesség foglalatát” jelenti. A film bemutatóját követően az elsőfilmes roma rendező kategória és annak minden személyes és társadalmi bonyodalma Bogdánra zúdult, erre talált rá jó televíziós „szimattal” Mészáros Antónia. A dokumentumfilmjében kíváncsi volt a roma értelmiségi szerep kialakulásának arra a drámai folyamatára, amely Bogdán esetében traumákkal; az állami gondozásban átélt sérelmekkel, a sztereotípiaszorongással, stigmatizáltsággal terhelt. A következő filmben már felvetődött a kollektív identitás kérdése, ennek a szerepnek a politikai jelentése is: a romagyilkosságok, a társadalmi folyamatok elemzése, és a rasszizmus elleni küzdelemnek és a roma értelmiségre (is) háruló felelőssége. Egy csoporthoz tartozás komoly „feladatokkal” jár, amiknek a vállalását Magyarországon jelenleg különösen súlyos politikai, gazdasági problémák nehezítik meg. Csakhogy a beszélgetésben Szász Anna néhány pontosan megfogalmazott kérdése után fény derült arra, hogy Bogdán Árpád ennek a két dokumentumfilmnek a forgatását egészen másképp, nem ilyen „tudatosan” élte meg. A Megtagadva c. film egy olyan konstrukció, amelyben az ábrázolt „nyomozás” traumatikus lépcsőin Árpád egy (a rendezővel közösen) kialakított dramaturgia szerint halad végig. A dokumentumfilm etikai normáit nem a konstrukció tényével, hanem a konstruálás módjával sértette meg az alkotó, mivel a főhős viszonya ehhez a szerepjátékhoz korántsem egyértelmű és tisztázott. A megrendezett szituációkban bizonyos esetekben újraéli (újrajátssza?) a saját elmondása szerint már bejárt utat, a filmben elhangzó párbeszédek és monológok hangnemét, a közös és egyéni visszaemlékezések érzelmessége, de Árpád személyiségéből adódóan meghitt természetesség uralja. Bizonyos jelenetek (mint a balatonberényi intézet volt dolgozóival szervezett két találkozás) egészen döbbenetes módon, a film műfaji kereteit túllépve társadalmi modellként működnek, nem kis mértékben a főhős mentalitása által kiváltott reakcióknak köszönhetően. Hosszan lehetne elemezni a kérdéses pontokat, a beszélgetés során a nézői kérdések (nem utolsósorban Szederkényi Juli pontos, szakmai hozzáértésen alapuló összegzése) által vezérelve próbáltunk végére járni a konstrukció jellegének , de a leleplezés által kiváltott frusztráltság és Árpád egyre erőteljesebb próbálkozásai, hogy a filmrendezői szerepéről, külföldi sikereiről beszéljünk inkább, egyre nehezebbé és kínosabbá tették az egész beszélgetést. A végén még egyszer megpróbáltuk a két film összevetéséből kérdéseket megfogalmazni (az egyik hallgató, Kerényi Máté, rendkívül tapintatosan és reflektáltan, én filmszakmai aspektusban, Anna pedig a szociológiai vonatkozást hangsúlyozva), de újra "kudarcot vallottunk". Bogdán Árpád két merőben eltérő példával (Radnóti Miklós és Spike Lee) szerette volna igazolni, hogyan írják felül a művészi értékek egy adott (etnikai) csoport képviselőjeként való megjelenést, A Megtagadva c. dokumentumfilmben Bogdán Árpád fikció iránti vonzódása (saját történetének dramatizálásában rejlő lehetőség) találkozott a televíziós dokumentarizmus követelményeit, szakmai elvárásait jól ismerő és annak megfelelni igyekvő rendezőnő határozott elképzeléseivel. A másik film már egy egészen más történet: egy határozott reprezentációs politikai koncepció (TV/e) része, amely Magyarországon igazából most kezd kibontakozni. Hogy hogyan, ebben a roma sajtó és filmszakma fiatal munkatársainak kell "résen" lenniük, de nyilván nemcsak nekik, mindenkinek, aki képes valamelyest átlátni ezeket a hatalmi/politikai játszmákat. Úgy gondolom, a szerzők (Mészáros Antónia és Bogdán Árpád) együttműködéséből származó siker rövid távon megéri, de hosszabb távon nem valószínű, szakmailag és emberileg is jelentős károkat okozhat. Várjuk nagyon Bogdán Árpád most készülő nagyjátékfilmjét (A halottlátó), bízván abban, hogy a második nagy munka alkotása közben letisztulnak a saját szerepviszonyai, és talán épp a mágikus realizmus segít majd (őt is, minket is abban), hogy világosabban lássunk.