A sündisznó átka - hatalmi politikák visszaöltés

2011. április 14-én Kálomista Gábro: Szíven szúrt ország c. filmjének vetítési jogát a forgalmazó aznap visszavonta, ezért helyette Dumitru Budrala kiváló, román szerző antropológiai filmjét vetítettük, melynek címe A sündisznó átka és egy dél-erdélyi beás cigány család életét dolgozza fel. A filmben szerepel egy rítus, miszerint ha a szokásos körútról hazatérő családnak nem sikerül eladnia minden árut, a maradékot el kell égetnie, nehogy balszerencsét hozzon.

Sokat gondolkoztam, mitévők legyünk Kálomista Gábor filmjével, mivel a forgalmazóhoz írt, a vetítés pótlását kezdeményező alábbi, május 2-i levelemre, telefonhívásomra nem kaptam választ.

"Több okból jelentkezem. Egyrészt szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba, hogy így talán nekifuthatunk az elmaradt vetítés pótlásának. Kérem, továbbítsa levelemet Kálomista Gábornak
Komlósi Orsival folytatott telefonbeszélgetésükből kiderült, hogy a film producere, rendezője, Kálomista Gábor akkor egyezne bele a vetítésbe, ha maga is részt vesz utána a beszélgetésen. Bár ez a műhely nélküle sem lenne “féloldalú”, hiszen a filmje által képviselve van, továbbá nem a polarizálás a célunk, hanem az elemzés. Mindazonáltal szívesen látjuk, de előtte tájékoztatnom kell néhány dologról, azt gondolom, mert lehetséges, félreértette a program célját.

Ezt a körülményt szeretném kicsit most körbejárni.
A tiltás oka a program céljainak leírása (a magyarországi cigányságról készült dokumentumfilmek elkészítésének szándékai, társadalmi nyilvánosságban betöltött szerepük, stb.) és ha jól tudom, a vetítés címe: “Hatalmi politikák romaképei”). Az első probléma, a film esetében, könnyen beláthatjuk, létezik. Hiszen milyen minőségben szólal meg a filmben Mohácsi Viktória, Kállai Csaba, de még sorolhatnánk a filmnek azokat az elemeit, amelyek a magyarországi romák kulturális sajátosságait, szociális problémáit egy bűnügy kontextusában tárgyalják. A társadalmi nyilvánosságban betöltött szerepről is lehet beszélni: filmszemle, EU Néppárti vetítés, sportfilm fesztivál, stb.
Ebből következik a címadás. A film az érzelmi meggyőzés szándékával jól felépített állításokat tesz: filmes eszközökkel próbál “igazságot tenni” és hatást elérni. Tehát a médium eszközeit és a hozzá kapcsolódó kapcsolati és intézményrendszert (ez utóbbi, tudjuk, Kálomista Gábor esetében tekintélyes) használja fel. Ez hatalmi politika.

“Senki sem érti és sokan félnek.
Leginkább attól, hogy ebben az országban minden megtörténhet.
Ez a film azért készült, hogy megértsük végre, hogy milyen világban élünk.
Ez a film nem nyomoz, nem vádol és nem keres felelõsöket. A gyilkosokat meg kell büntetni, de a felelõsség a mienk. Veszprém magyar város, mindez Magyarországon történt. A felelõsök magyarok. Az áldozatok szerettek minket, magyarokat.
Kérdés: szeretjük-e mi is magunkat annyira, hogy véget vessünk a félelemnek, hogy ne higgyük, hogy a bûnözõk bármit megtehetnek, mert náluk van a pénz és a hatalom. Maradt-e ebben az országban annyi méltóság, erõ és becsület, hogy megvédje magát és barátait azoktól, akik sem törvényt, sem erkölcsöt nem ismernek.
A film, és a történet folytatódik…” http://www.hungaricom.hu/?film=33&title=SZ%CDVEN%20SZ%DART%20ORSZ%C1G

A DocuArt Moziban zajló Romakép Műhely eddigi nyolc és fél alkalommal bizonyította, hogy lehet komoly, szakmai diskurzust kialakítani dokumentumfilmes módszerekről aktív közönség részvételével. Ebben segítségünkre vannak a résztvevő egyetemisták (hiszen ez ELTE kurzus is egyben) , a meghívott vendégek (köztük neves társadalomtudósok, filmes szakemberek, de nem minden esetben az alkotók). Minden beszélgetést rögzítünk, archiválunk további kutatás alapjaként: ezeket meg lehet nézni a DocuArt archívumában.
A programot – a kurzus tanáraként – én építettem fel, és ezen minőségemben én nem folytatok aktivista tevékenységet, viszont a kritikai gondolkodást, az elkötelezett tudományos munkát fontosnak tartom. Számomra is alap a felelősség vállalása.

A beszélgetésen Bódi Lóránt kommunikáció szakos egyetemi hallgató vesz részt, aki a filmről írt egy szakmailag elismert elemzést (a Belügyi Szemle c. folyóirat nyári számában jelenik meg) és Dupcsik Csaba szociológus, aki http://bookline.hu/product/product/home!execute.action?id=82976&type=22&_v=Dupcsik_Csaba_A_magyarorszagi_ciganysag_tortenete kiváló monográfiájában több, egészen eltérő társadalmi, politikai kontextusokban vizsgálja (sok egyéb történeti, tudományos tényező mellett) “a cigányság és a bűnös életmód” viszonyát.

Sajnos csak egy időpontot tartunk elképzelhetőnek a filmklub május 19-i lezárása után következő csütörtököt. Tehát május 26. 18,00. Bár a következő is szóba jöhetne, Dupcsik Csaba akkor külföldre utazik. Későbbre nincs értelme halasztani. Így is kétséges, hogy minden érintettnek megfelel, ezért rögtön továbbítom is mindenkinek.

Ha bármilyen kérdésük van még, állok rendelkezésükre telefonon vagy e-mailben.

Üdvözlettel:
Pócsik Andrea"

Tehát a filmet "elégethetnénk" szimbolikusan, úgy, hogy jogilag tiszta körülmények között, egyetemi óraként megtartjuk a vetítést. Ennek szervezése folyamatban.

Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az ICIRI-PICIRI mind megette

Kerényi Györgynek ajánlom, szeretettel, talán ide sem kellene írnom, a végén úgyis kiderül

Ha minden vetítés, beszélgetés így sikerült volna, mint a tegnapi, minden péntek reggel így ébredtem volna, mint ma. A program a tervhez képest teljesen megváltozott, aminek utólag én borzasztóan örülök. Bársony Kata szociológus, a Mundi Romani Duna TV-s roma magazin szerkesztője külföldön van, ezért nem vetítettünk a sorozatából.
Viszont nagyon érdekes és értékes anyagra bukkantunk: Baranyi Mária rádiós újságíró kisfilmjére. Ezt az ősszel forgatta a Roma Produkciós Iroda (MTV Roma Magazin) segítségével, stábjával, majd elnyerte vele a Szegénység Arcai Filmfesztivál rövidfilmes fődíját. Pogácsás Julcsi az alig tíz perces portré címe, főhőse Lakatos Judit, aki rövid ideig tartó munkanélküliség után, negyvennégy évesen, egy év alatt átképezte magát cukrásznak, az újpesti lakótelepen talált egy elhagyott pavilont, átalakította és nyitott benne egy sütödét. Ami nem egyszerűen ontja magából a finomabbnál finomabb sós, édes süteményeket, hanem a környék legfontosabb közösségi tere lett: ismerkedések, beszélgetések, vidámkodások és vigasztalódások színtere. A középpontban természetesen a bagaméri származású Lakatos Juliskával, akinek a munkásszülei (papája kőművesként jött a jobb megélhetésért a fővárosba) valószínűleg sokat tettek azért, hogy a lányuk ilyen hihetetlen akaraterővel és sugárzással tudjon ledolgozni három gyerek mellett napi tizenhat órát. A portrét kell megnézni, ami egy rendkívül érzékeny alkotó és ügyes stáb közös munkája, jól építkezik a vizuális elemekből, elsősorban az érzékszerveinkre hat nagyon erőteljesen, a képek ritmusával pedig átadja a főhős dinamikus lüktetését és életigenlését. De nemcsak magával ragad, okosan konstruál is a megszólaltatottak kiválasztásával: az idős, magányos kutyasétáltató asszony megnyílása, a fáradt tekintetű, igazán sötétbőrű cigány asszony szolidáris (ezt azért emelem ki, mert fontos, hogy be tudjuk azonosítani), és a rokonlélek, termetes asszonyság kitörő lelkesedése és a (talán egyetlen?) férfi szereplő elismerő véleménye a régi ízek visszavarázslásának képességéről. A filmet látni kell, mert már írás közben is közeledem a kereskedelmi csatornák geil ábrázolásmódjához, amit magukba sűrítenek a címek: Pogácsás Julcsi csodálatos élete (RTL Klub), Pogácsás Juliska mézeskalács házikója (Fókusz) és a reggeli magazin jópofáskodással teli (vagy jó telipofáskodással) fűszerezett totális tájékozatlansága. (Hogy is van az, hogy a tévéseknek behomályosodik a kamerája a sütödében, a romáké meg nem? Ezért kell vágóképként nyolcszor felhasználni a kutyaetetést?)

Nagyon kritikus voltam, vagyok ezekkel a műsorokkal, mert a Baranyi Mária filmjének bemutatása helyett kizsákmányolnak: bezabálják a kiváló témát és a saját szájuk íze (értsd bulvár szerkesztési elveik) szerint – hosszan lehetne elemezni - megemésztve tárják elénk. Szándékosan túlzok, mert a beszélgetésen a televíziós tanmesék tanulságának összegzésével „cigányból is lehet pogácsa” Baranyi Máriából megütközést, a nézőkből ellenkezést váltottam ki.

A szerző ugyanis megszállottan (és nagyon helyesen) hisz abban, hogy az ő hősének a kereskedelmi műsorokban való szerepeltetése ellensúlyozza a többnyire negatívan tematizált romaképet. De nekünk nem az a dolgunk, hogy ettől a megszállottságtól eltántorítsuk, hanem hogy elemezzünk.

(Vajon ez igaz-e, mármint hogy a kettőt lehet külön művelni?)

Baranyi Mária nem naiv, hanem óvatos és megfontolt, nem radikális, hanem bölcs és rendkívül érzékeny. Ez nemcsak a filmből derült ki, hanem abból, ahogyan a rádiós munkájáról beszélt: ha a zenei tehetségekről azt mondjuk, abszolút hallásuk van, hát neki abszolút látása lehet szerintem. Ezzel az adottsággal készíti az interjúkat. Nem tudom, ha lenne kamerája (ami még nincs), az nem rontaná-e el, nem a rádió-e az igazi médium számára.
Viszont fontos a róla formált kép a Fókuszban, amit én szintén negatívan értékeltem, hiszen az én értelmezésemben a továbbképzésen részt vevő sajtómunkás képe pont úgy lefokozza rajta keresztül a cigányság törekvéseit, ahogyan Lakatos Juditét. Nem munka, hanem tanulás közben ábrázolja, ami nyilván értékes dolog, de nem egyenrangú pl. a tévés munkatársakkal. Ők dolgoznak, Marcsi tanul. (Pedig pont fordítva kéne lennie, ugye?) Viszont ő elmondta, a „tanulós kép” pont az ő javaslatára került a műsorba: a stúdiós szereplés, bulváros illusztrálás helyett. Innen nézve pedig bölcs és határozott döntés volt.
Nem linkelem be a tévés műsorokat, mert felesleges őket megnézni a film nélkül, az pedig nincs a neten. A televízió Roma Magazinja sugározta.

A beszélgetés a hallgatók és Szederkényi Juli bekapcsolódásával nagyon színessé és dinamikussá vált újra, engem rendre „helyre igazítottak”, úgyhogy a provokatív kritikai megjegyzéseim működtek. Kóczé Angéla viszont nagyon hiányzott (családi okból hirtelen vidékre kellett utaznia), pontosan tudom, hogy érzékeny, feminista szellemiségű, roma értelmiségi közéleti szereplőként, szociológusként (tovább is van, mondjam még?) , rengeteg mindent hozzá tudott volna adni ehhez a vitához.
Ráadásul az egyik hallgatónk felvetette a múlt heti Csőke József Pedig…! c. filmjével való összehasonlítás lehetőségét, ami egészen zseniális ötlet volt (működik a kurzus) , de azért nem mehettünk bele, mert pl. Baranyi Mária és a nézők egy része sem tudhatta, miről van szó. Majd órán (még szerencsére van egy) elemezzük.

Rengeteg fontos reflexió volt még, csak egyet emelnék ki, az óvodapedagógus hallgatónk látszólag zavaros megjegyzését. Két részből állt és mindkettő nagyon pontos volt: elkezdett mesélni egy cigány óvodásról, akinek koszosabb a ruhája a többiekénél és dohányszagú a haja, de ugyanolyan értelmes mint a többi. (Ebből megfejthettük a leküzdött előítéleteit.) Aztán magáról, hogy milyen hihetetlen erővel, felszabadítóan hatott rá Lakatos Judit személyisége: ő is meg tud bármit csinálni, csak akarnia kell. (Valószínűleg pont olyan fordulóponton van az életében, és nem mellesleg, nő.) Pontosan ez volt a filmben, ami igazán ütött: a szegény cigánysághoz kapcsolódó kosz és undor teljes felülírása: hisz még ki is mondják: nemcsak a süteménye, Juliska is „gusztusos”. A másik pedig az asszonyi küzdelem, na erről tudott volna Kóczé Angéla szépen beszélni.
(Ez lábjegyzet: „romakutatói” pályám elején az ebédlőasztalnál valami parázs vitában a négy vagy öt éves lányom megszólalt: „Ne beszéljetek állandóan a cigányokról, mert elmegy az étvágyam.” Soha nem felejtettem el, de nem tudtam visszatanulni (ld. posztkolon „unlearning”) ezt a beszédet, csak próbálom, valószínűleg életem végéig. Kővári József Vándormozijába is belekevertem Gyönhttp://romakepmuhely.blogspot.com/2011_04_01_archive.htmlgyöspatát, pedig pont ez a hihetetlen pozitív kisugárzása van annak, amit művel, mint Baranyi Mária munkájának.)
Viszont megérkezett Joka Daróczi János , a Roma Magazin főszerkesztője (mert a stáb közben forgatott). Mivel nem tudta, miről volt addig szó, hosszas monológba kezdett, amit azzal sikerült udvariasan félbeszakítanom azzal, hogy van még egy kis dolgunk.
Valóban volt. Beterveztük ugyanis a Valovi rap elemzését, ami az egyik hallgatónk, Kováts Bálint gyűjtéséből származott és már levélben vitatkoztunk róla. Nagyon leegyszerűsítve a két álláspontot: én életemben először felfedezni véltem Bódis Kriszta munkásságában az áldozati romakép dekonstrukciós kísérletének sikerességét és őszinteségét, Bálint pedig azt mondja, de hadd idézzem:

„nekem ez a videóklip (szöveg kép zene együtt) teljesen elfogadhatatlan. a gesztus egészen biztosan jóindulatú, közelítő szándékú, viszont az eredmény sztem elképesztő.
az értelmiség kiveszi a marginalizált kisebbség szájából a szót, hogy azt később esztétizáltan újraformálva, leöntve egy számára (és a valamivel szélesebb közönség számára) ismerősen és jól hangzó mázzal visszaadja a kirekesztett kisebbség szájába. azzal az illúzióval kecsegtet a hétesiek számára, hogy ők is meg tudják csinálni azt, ami az afroamerikai rappereknek sikerült: művészi eszközökkel lerántani a leplet az őket feszítő problémákról, őket elnyomó, elhallgattató, kirekesztő, infantilizáló gyakorlatokról.
az értelmiségi szervező pedig örül, hogy már megint milyen szép hidakat épít (miközben eljárásmódjával durván infantilizál).
annyi köze van ennek a borsodi marginalizált emberek problémáihoz, megszólalásához mint a "kritikai gnózis"-nak a "hétköznapi hétes"-hez.
és sztem kontraproduktív is: azt a látszatot kelti az előítéletes részvalóságban elő többségi társadalomban, hogy itt elkezdődött a szerveződés: hisz a cigányok "csoportosan" vonulnak, hallatják a hangjukat, a nagykalapács ott fenyeget a deltás vállon, és nem mellesleg össze tudnak hozni egy profi videót. van kivel felvenni a kesztyűt.”

Az ellenérveim alapja az volt, hogy hiszen ott tényleg történik valami, szerveződés, kreatív munka , gondolom én, nem jártam ott. De a beszélgetés alapján be kell látnom, igaza van. Egyetlen dolgot vetnék fel, amivel a levelemet befejeztem: és ami eldönthetetlen (de épp ez a probléma a Bódis-féle paradigmaváltással: hisz a blogon is az ő bejegyzései szerepelnek), nem tudjuk, mit szólnak ehhez a kliphez az ottani fiatalok.

Ez a megosztottság volt igazából a többi hozzászólás lényege, és mennyi okos dolog elhangzott, előtte is, utána is, meg lehet nézni a videót, ha fent lesz a neten. (Most már Bordás Róbert rendszeresen kibeszél a kamera mögül, nemcsak sóhajtozik, hogy „mikor lesz már vége”, remélem az is hallatszani fog.)

Valaki emlékszik még erre? „Barnuljunk együtt!” Elég szegényes, amiket találtam róla: http://www.kontextus.hu/hirvero/riport_1202.html
http://kispad.hu/radio/200810/radio-c.html

Kollázs, képzavar, kinek mi

Kutyául éreztem magam a legutóbbi műhelyen, de még cefetebbül, amikor megpróbáltam leírni az okát, miért.
A beszélgetés kiindulási alapjának három tanulmányt képzeltem el (Hammer Ferenc: A megismerés szerkezete, stratégiái, poétikái, K. Horváth Zsolt: A valóság metapolitikája és az enyém : Az emberhez méltatlan élet kereteiről közös indulattal . Ezek egymás után következnek a Gelencsér Gábor szerkesztette kiváló BBS monográfiában, ami tavaly jelent meg, és az én olvasatomban (konkrétan a fejemben) párbeszédben állnak. Azt gondoltam, hogy haloványan kezd kirajzolódni bennük egy újfajta, sok közös ponton érintkező értelmezési keret.

Találtam egy ideillő mottót is, amiben ugyan Bódy művészetről, konkrétan az új érzékenység filmjeiről beszél, nem tudományos kutatásról, Talán mégis használható: „Ami eredetileg egy bizonyos funkcióban összetartozott, egységes dolog volt, az szétvált egymástól, idegen darabokra hullott. Minden alkotóban van törekvés arra, hogy valamilyen saját értelmi mezőt teremtsen, amely az ő érzésein, látomásain, gondolatain keresztül összeszűr dolgokat: zenét, tárgyakat, embereket. Ő úgy érzi, hogy ezzel egységes képet mutat, a régi nézőpontból azonban ez képzavarnak, kollázsnak tűnik. Egészen addig, amíg egy mű olyan erővel nem jelentkezik, hogy áttöri a régi értelmezési kereteket, vagy olyan erővel nem jelentkezik az új generáció, hogy egyszerűen ő válik mérvadóvá az ízlés terén.” (Bódy – Milarepaverzió – Filmvilág-kerekasztal, 1985/2.)
Ez az új generáció nem mi vagyunk ( pl. a tanulmányok szerzői), hanem kb. a mostani egyetemista korosztály, szerintem mi csak ide-oda járunk a két világ között.

Pontosan tudom, hogy részemről három dolog befolyásolta erőteljesen a beszélgetést: nem tudott eljönni K. Horváth Zsolt (maga helyett küldte Gagyi Ágnest kultúrakutatót és Kovai Cecília antropológust), eljött viszont Szekfű András médiakutató nem egyszerű, nem akármilyen korszaktanúként (Schifferék munkatársa, ankétok lejegyzője, BBS tag volt) és Kovai Cili az első filmnek csak a végét látta, majd nem bírta végignézni, mert unta az Anyaságot. (Bár ekkor én felvetettem, hogy nem kell feltétlenül beszélgetni.)

A bevezetőben (amelyet egyik vendégünk sem hallott), újra K. Horváthot idéztem. Közben eszembe jutott, milyen elemi felháborodást váltottam ki például Szekfű Andrásból egy konferenciaelőadáson, amelyet részben ezekről a filmekről tartottam. (Az ELTE-konferenciákon sokan elismerően, de többen kétkedve, sőt elutasítóan fogadták a még kezdeti stádiumában lévő kutatásomról tartott, tudományos szempontból nagyon éretlen beszámolókat, amelyekben a filmtörténetírásban elengedhetetlen kultúrakutatások szerepét hangsúlyoztam.)

Tehát próbáltam K. Horváth nyomán felhívni a figyelmet az új értelmezései keretek veszélyeire: nevezetesen, hogy „nem lenne azonban helyes, ha a ma divatos kritikai elméletek visszavetítésével, egyetlen lehetőségként való felmutatásával mondanánk sommás ítéletet nagyszerű dokumentumfilmes életművek, alkotások felett…”. De azt is hozzátettem, hogy ha ezekkel az elméletekkel kapirgáljuk a hetvenes éveket, a mai állapotokról számtalan jó kérdést tudunk megfogalmazni.

A koncepció a következő volt: K. Horváth tanulmánya alapján elemezzük "a valóság politikáját" és annak összetettségét a hetvenes években. Utána a Faluszéli házak alapján a BBS szocio doku vonulatának kutatási alapjait (Kemény Istvánék kritikai szociológiája) és azok poétikája. Ráadásul a jelen lévő Szekfű András segítségével fel lehetett volna tárni tényszerűen ezeknek a filmeknek a társadalmiasítását. (Erről volt is szó röviden.) A következő film alapján (Anyaság) azt a forradalmi lépést kellett volna megvilágítanunk, ahogyan a részben a Szociológiai filmcsoportot! c. kiáltvány megfogalmazói elkezdték vizuálisan elemezni a közben felmerülő „ kétségeket: hogyan függ össze a kamerával aggálytalanul letegezett „valóság” a filmvásznon vagy képernyőn pergő, összeállított képsorokkal" (Bódyt idézi K. Horváth). Grunwalsky filmje ugyanis szociográfiának indult, és miután nem kapott rá pénzt, kezdte el egy fotó alapján az újabb, immár "világteremtő" forgatást.

Utána beszélhettünk volna a metapolitikákról megint csak K. Horváth nyomán. De azért többes számban, mert én vittem néhány idézetet a Filmintézet kiadásában megjelent (1991-es!) dokumentumfilmes filmográfiából, amiben a következő tartalomleírások szerepelnek:

„A film a Borsod megyei Szendrő község cigányairól szól. Érzékletesen szemlélteti a cigányság két, a tudatosan elmaradottságban élő, és a jobb, kulturáltabb körülmények után vágyódó, és ezért tenni akaró rétegek közötti életmódbeli és erkölcsi különbséget.”

„Egy árvíz sújtotta falu újjáépítése után az ott lakott 22 cigány családot nem akarja visszafogadni a magyar közösség. Ezt a feszültséget, s ezen túl a cigányok társadalmi és családi kapcsolatait mutatja be a film.” (Magyar Filmográfia, Dokumentumfilmek 1971-1980, Szerk.: Farkas Márta , Magyar Filmintézet, Budapest, 1991)

Az első esetben a kérdés összetett, de a lényege, hogy a politikai tettként, bár valóban nem ellenideológia-gyártásként értelmezhető szociológiai filmes irányzat mire, miképp értelmezhető félre, használható fel épp a valóság politikájának legitimálására, részben a cinema directes módszerek, a megismerő analízis poétikai következményei miatt. A kamera hatalmi eszköze miképp formálja a társadalmi viszonyokat? A megismerés szándéka milyen módon tematizálja egy társadalmi csoportról készült képet? Erről Hammer Ferenc ír a Fekete vonat kapcsán, de már a filmek készülésével egy időben Bódy is gondolkodik róla: Egy bagatell)

A másik idézet könnyű eset: az írója nem látta a filmet, csak olvasta a Grunwalsky által publikált kutatási anyagot, amit a szociográfiához készített. ( Vagy elkezdte nézni, csak megunta. )

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a filmtörténet írás szociológiai irányát meghaladva, amely szerint „Egy korszaknak az a látható oldala, amit képcsinálói elkapni és közvetíteni igyekeznek, és az, amit a nézők elfogadnak, illetve amit egy adott korszakban fényképezhetőnek és filmen bemutathatónak gondolnak.” (Pierre Sorlin), nem a látható oldalt kell elemeznünk, hanem az igyekezetet. De azért a filmeket nem árt megnéznünk.

Nagyon sok érdekes felvetés, gondolat elhangzott, mert hogy jó (értsd szakmailag elismert, érzékeny) kutatókkal ültünk le, de az egész beszélgetésben volt valami kezelhetetlen, lenyelhetetlen felületesség, pontatlanság, pimasz nyegleség. Én pedig ott ültem, fáradtan, szomorúan de egyre türelmetlenebbül, figyelmetlenebbül, és ahelyett hogy használtam volna az érdekesebbnél érdekesebb idézetekkel tűzdelt jegyzeteimet, néha erőtlenül közbeszúrtam valamit.

Rengeteg kérdés felmerül ez alapján a szeánsz alapján, nyilván az általam formált kép is torz, hisz mindemellett elhangzott sok magvas gondolat a nézők és a vendégek részéről is. (Meg lehet majd nézni a felvételeket, nemsokára a neten is elérhetőek.)

De akárhogy is érvelünk pro és kontra, megfellebbezhetetlen az, amit a Tarkovszkij Sztalkeréből tudunk Szilágyi Ákos és Kovács András Bálint elemzései nyomán: a másokhoz való viszony az ima, az alázat, a magunkhoz való viszony a törekvés. Ez az én értelmezésemben a tudományos kutatásra is kiterjeszthető, merthogy a szakmai-etikai hitelességnél nincs fontosabb. Ezt nekem is észben kell(ene) állandóan tartanom: saját munkáimból is gyakran eltűnik az alázat, és csak a görcsös törekvés marad.