Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az ICIRI-PICIRI mind megette

Kerényi Györgynek ajánlom, szeretettel, talán ide sem kellene írnom, a végén úgyis kiderül

Ha minden vetítés, beszélgetés így sikerült volna, mint a tegnapi, minden péntek reggel így ébredtem volna, mint ma. A program a tervhez képest teljesen megváltozott, aminek utólag én borzasztóan örülök. Bársony Kata szociológus, a Mundi Romani Duna TV-s roma magazin szerkesztője külföldön van, ezért nem vetítettünk a sorozatából.
Viszont nagyon érdekes és értékes anyagra bukkantunk: Baranyi Mária rádiós újságíró kisfilmjére. Ezt az ősszel forgatta a Roma Produkciós Iroda (MTV Roma Magazin) segítségével, stábjával, majd elnyerte vele a Szegénység Arcai Filmfesztivál rövidfilmes fődíját. Pogácsás Julcsi az alig tíz perces portré címe, főhőse Lakatos Judit, aki rövid ideig tartó munkanélküliség után, negyvennégy évesen, egy év alatt átképezte magát cukrásznak, az újpesti lakótelepen talált egy elhagyott pavilont, átalakította és nyitott benne egy sütödét. Ami nem egyszerűen ontja magából a finomabbnál finomabb sós, édes süteményeket, hanem a környék legfontosabb közösségi tere lett: ismerkedések, beszélgetések, vidámkodások és vigasztalódások színtere. A középpontban természetesen a bagaméri származású Lakatos Juliskával, akinek a munkásszülei (papája kőművesként jött a jobb megélhetésért a fővárosba) valószínűleg sokat tettek azért, hogy a lányuk ilyen hihetetlen akaraterővel és sugárzással tudjon ledolgozni három gyerek mellett napi tizenhat órát. A portrét kell megnézni, ami egy rendkívül érzékeny alkotó és ügyes stáb közös munkája, jól építkezik a vizuális elemekből, elsősorban az érzékszerveinkre hat nagyon erőteljesen, a képek ritmusával pedig átadja a főhős dinamikus lüktetését és életigenlését. De nemcsak magával ragad, okosan konstruál is a megszólaltatottak kiválasztásával: az idős, magányos kutyasétáltató asszony megnyílása, a fáradt tekintetű, igazán sötétbőrű cigány asszony szolidáris (ezt azért emelem ki, mert fontos, hogy be tudjuk azonosítani), és a rokonlélek, termetes asszonyság kitörő lelkesedése és a (talán egyetlen?) férfi szereplő elismerő véleménye a régi ízek visszavarázslásának képességéről. A filmet látni kell, mert már írás közben is közeledem a kereskedelmi csatornák geil ábrázolásmódjához, amit magukba sűrítenek a címek: Pogácsás Julcsi csodálatos élete (RTL Klub), Pogácsás Juliska mézeskalács házikója (Fókusz) és a reggeli magazin jópofáskodással teli (vagy jó telipofáskodással) fűszerezett totális tájékozatlansága. (Hogy is van az, hogy a tévéseknek behomályosodik a kamerája a sütödében, a romáké meg nem? Ezért kell vágóképként nyolcszor felhasználni a kutyaetetést?)

Nagyon kritikus voltam, vagyok ezekkel a műsorokkal, mert a Baranyi Mária filmjének bemutatása helyett kizsákmányolnak: bezabálják a kiváló témát és a saját szájuk íze (értsd bulvár szerkesztési elveik) szerint – hosszan lehetne elemezni - megemésztve tárják elénk. Szándékosan túlzok, mert a beszélgetésen a televíziós tanmesék tanulságának összegzésével „cigányból is lehet pogácsa” Baranyi Máriából megütközést, a nézőkből ellenkezést váltottam ki.

A szerző ugyanis megszállottan (és nagyon helyesen) hisz abban, hogy az ő hősének a kereskedelmi műsorokban való szerepeltetése ellensúlyozza a többnyire negatívan tematizált romaképet. De nekünk nem az a dolgunk, hogy ettől a megszállottságtól eltántorítsuk, hanem hogy elemezzünk.

(Vajon ez igaz-e, mármint hogy a kettőt lehet külön művelni?)

Baranyi Mária nem naiv, hanem óvatos és megfontolt, nem radikális, hanem bölcs és rendkívül érzékeny. Ez nemcsak a filmből derült ki, hanem abból, ahogyan a rádiós munkájáról beszélt: ha a zenei tehetségekről azt mondjuk, abszolút hallásuk van, hát neki abszolút látása lehet szerintem. Ezzel az adottsággal készíti az interjúkat. Nem tudom, ha lenne kamerája (ami még nincs), az nem rontaná-e el, nem a rádió-e az igazi médium számára.
Viszont fontos a róla formált kép a Fókuszban, amit én szintén negatívan értékeltem, hiszen az én értelmezésemben a továbbképzésen részt vevő sajtómunkás képe pont úgy lefokozza rajta keresztül a cigányság törekvéseit, ahogyan Lakatos Juditét. Nem munka, hanem tanulás közben ábrázolja, ami nyilván értékes dolog, de nem egyenrangú pl. a tévés munkatársakkal. Ők dolgoznak, Marcsi tanul. (Pedig pont fordítva kéne lennie, ugye?) Viszont ő elmondta, a „tanulós kép” pont az ő javaslatára került a műsorba: a stúdiós szereplés, bulváros illusztrálás helyett. Innen nézve pedig bölcs és határozott döntés volt.
Nem linkelem be a tévés műsorokat, mert felesleges őket megnézni a film nélkül, az pedig nincs a neten. A televízió Roma Magazinja sugározta.

A beszélgetés a hallgatók és Szederkényi Juli bekapcsolódásával nagyon színessé és dinamikussá vált újra, engem rendre „helyre igazítottak”, úgyhogy a provokatív kritikai megjegyzéseim működtek. Kóczé Angéla viszont nagyon hiányzott (családi okból hirtelen vidékre kellett utaznia), pontosan tudom, hogy érzékeny, feminista szellemiségű, roma értelmiségi közéleti szereplőként, szociológusként (tovább is van, mondjam még?) , rengeteg mindent hozzá tudott volna adni ehhez a vitához.
Ráadásul az egyik hallgatónk felvetette a múlt heti Csőke József Pedig…! c. filmjével való összehasonlítás lehetőségét, ami egészen zseniális ötlet volt (működik a kurzus) , de azért nem mehettünk bele, mert pl. Baranyi Mária és a nézők egy része sem tudhatta, miről van szó. Majd órán (még szerencsére van egy) elemezzük.

Rengeteg fontos reflexió volt még, csak egyet emelnék ki, az óvodapedagógus hallgatónk látszólag zavaros megjegyzését. Két részből állt és mindkettő nagyon pontos volt: elkezdett mesélni egy cigány óvodásról, akinek koszosabb a ruhája a többiekénél és dohányszagú a haja, de ugyanolyan értelmes mint a többi. (Ebből megfejthettük a leküzdött előítéleteit.) Aztán magáról, hogy milyen hihetetlen erővel, felszabadítóan hatott rá Lakatos Judit személyisége: ő is meg tud bármit csinálni, csak akarnia kell. (Valószínűleg pont olyan fordulóponton van az életében, és nem mellesleg, nő.) Pontosan ez volt a filmben, ami igazán ütött: a szegény cigánysághoz kapcsolódó kosz és undor teljes felülírása: hisz még ki is mondják: nemcsak a süteménye, Juliska is „gusztusos”. A másik pedig az asszonyi küzdelem, na erről tudott volna Kóczé Angéla szépen beszélni.
(Ez lábjegyzet: „romakutatói” pályám elején az ebédlőasztalnál valami parázs vitában a négy vagy öt éves lányom megszólalt: „Ne beszéljetek állandóan a cigányokról, mert elmegy az étvágyam.” Soha nem felejtettem el, de nem tudtam visszatanulni (ld. posztkolon „unlearning”) ezt a beszédet, csak próbálom, valószínűleg életem végéig. Kővári József Vándormozijába is belekevertem Gyönhttp://romakepmuhely.blogspot.com/2011_04_01_archive.htmlgyöspatát, pedig pont ez a hihetetlen pozitív kisugárzása van annak, amit művel, mint Baranyi Mária munkájának.)
Viszont megérkezett Joka Daróczi János , a Roma Magazin főszerkesztője (mert a stáb közben forgatott). Mivel nem tudta, miről volt addig szó, hosszas monológba kezdett, amit azzal sikerült udvariasan félbeszakítanom azzal, hogy van még egy kis dolgunk.
Valóban volt. Beterveztük ugyanis a Valovi rap elemzését, ami az egyik hallgatónk, Kováts Bálint gyűjtéséből származott és már levélben vitatkoztunk róla. Nagyon leegyszerűsítve a két álláspontot: én életemben először felfedezni véltem Bódis Kriszta munkásságában az áldozati romakép dekonstrukciós kísérletének sikerességét és őszinteségét, Bálint pedig azt mondja, de hadd idézzem:

„nekem ez a videóklip (szöveg kép zene együtt) teljesen elfogadhatatlan. a gesztus egészen biztosan jóindulatú, közelítő szándékú, viszont az eredmény sztem elképesztő.
az értelmiség kiveszi a marginalizált kisebbség szájából a szót, hogy azt később esztétizáltan újraformálva, leöntve egy számára (és a valamivel szélesebb közönség számára) ismerősen és jól hangzó mázzal visszaadja a kirekesztett kisebbség szájába. azzal az illúzióval kecsegtet a hétesiek számára, hogy ők is meg tudják csinálni azt, ami az afroamerikai rappereknek sikerült: művészi eszközökkel lerántani a leplet az őket feszítő problémákról, őket elnyomó, elhallgattató, kirekesztő, infantilizáló gyakorlatokról.
az értelmiségi szervező pedig örül, hogy már megint milyen szép hidakat épít (miközben eljárásmódjával durván infantilizál).
annyi köze van ennek a borsodi marginalizált emberek problémáihoz, megszólalásához mint a "kritikai gnózis"-nak a "hétköznapi hétes"-hez.
és sztem kontraproduktív is: azt a látszatot kelti az előítéletes részvalóságban elő többségi társadalomban, hogy itt elkezdődött a szerveződés: hisz a cigányok "csoportosan" vonulnak, hallatják a hangjukat, a nagykalapács ott fenyeget a deltás vállon, és nem mellesleg össze tudnak hozni egy profi videót. van kivel felvenni a kesztyűt.”

Az ellenérveim alapja az volt, hogy hiszen ott tényleg történik valami, szerveződés, kreatív munka , gondolom én, nem jártam ott. De a beszélgetés alapján be kell látnom, igaza van. Egyetlen dolgot vetnék fel, amivel a levelemet befejeztem: és ami eldönthetetlen (de épp ez a probléma a Bódis-féle paradigmaváltással: hisz a blogon is az ő bejegyzései szerepelnek), nem tudjuk, mit szólnak ehhez a kliphez az ottani fiatalok.

Ez a megosztottság volt igazából a többi hozzászólás lényege, és mennyi okos dolog elhangzott, előtte is, utána is, meg lehet nézni a videót, ha fent lesz a neten. (Most már Bordás Róbert rendszeresen kibeszél a kamera mögül, nemcsak sóhajtozik, hogy „mikor lesz már vége”, remélem az is hallatszani fog.)

Valaki emlékszik még erre? „Barnuljunk együtt!” Elég szegényes, amiket találtam róla: http://www.kontextus.hu/hirvero/riport_1202.html
http://kispad.hu/radio/200810/radio-c.html