2014. február 5., szerda

Visszatekintés - a lázadás sürgősségéről



A Romakép Műhely utolsó 2011-es eseményének összefoglalóját abban a formában közlöm (néhány évvel később), ahogyan a 2012-ben megvédett doktori kutatásom lezárásába beépítettem.
„Képpé vált kutatók” (Bódy Gábor) – a lázadás sürgőssége
Úgy gondolom, ha létezik ma Magyarországon kulturális ellenállás a művészet eszközeivel, akkor azt Oláh Mara valósítja meg. Ezért a kutatásom lezárása egy olyan vázlatos esettanulmány, amely hozzá kapcsolódik; a lázadás sürgősségét példázza.
A történet első része a Romakép Műhely utolsó vetítése, ahol Sugár János Omara c. nem hagyományos portréfilmjét vetítettük. Sugár János videó- és képzőművész, aki a Liget Galériában rendezett Oláh Mara kiállítást 2010-ben, majd a közelmúltban, 2011 őszén, a kis digitális kamerával vett fel egy interjúnak sem nevezhető helyzetet. Inkább egy „személyreszóló performansz” ez: Sugár János az Omnibusz Hotel egyik szobájában nézi, hallgatja, amint a művésznő előadja a festményeit. Sorban mindegyikhez hozzáfűzi a történeteit, kiegészíti a képekre írt szövegeket. Utolsóként annak a festménynek a darabjait veszi elő, amely naturalista jelenetekből áll. Ezt dühében darabokra vágta, amikor a megrendelő – pornográf jellege miatt – nem vette át. A feliratokkal tűzdelt kép olyan lett, mint egy puzzle, amit a művésznő sikertelenül próbál összerakni: ezért segít Sugár János neki. Ez a közös performansz (a valóságban), amelyet Oláh Mara Sugár iránti feltétlen odaadása fűszerez (a művésznő a legváltozatosabb díszítő jelzőket alkalmazza azokra, akiket kedvel, Sugárt mindvégig „Jánoskám, szerelmemnek” nevezi), olyan, mint a munkatársi viszonyban bimbózó párkapcsolat szublimálása a művészet eszközeivel. De mindez filmen más, hiszen a performansz egyik résztvevője rögzíti az eseményt, és bár a rövid kis dokumentum látszólag Oláh Maráról szól, valójában azonban ő rendezi, hiszen kettőjük viszonyát, a hatalmi pozíció megkérdőjelezését, sőt feladását rögzíti. „Portréfestés kamerával”: a téma az az eszköz, az a médium, amely a portré alanya és készítője között van. Mivel az alkotó nem alkalmaz utólagos változtatást, nincsenek különleges poétikai eszközök, a jelenet filmképeinek nyers korporealitásával a valóságos és a diszkurzív testek: a jogaiért küzdő cigány nőművész és a nem cigány, többszörös hatalmi pozícióval bíró (a film készítője, kurátor, tanszékvezető) alkotó „párharca” jelenik meg. Bár Oláh Mara nem kapta ki Sugár kezéből a kamerát, finoman, de határozottan és rendkívül okosan, „női praktikával” elvitatta tőle a reprezentáció jogát. Sugár pedig készségesen átadta. Így kerülhetett ez a „filmdokumentum” érvényesen a fentebb említett Roma Újmédia Művészeti kiállítás anyagába.
Ezért szerepelt továbbá a Romakép Műhely leghangsúlyosabb helyén, a záró előadáson. Vendégként az alkotó videó- és képzőművészt, Junghaus Tímea művészettörténész, kurátort és Kovács Éva szociológust hívtuk meg. Oláh Mara festőművész, aki bár nem szereti, ha róla nélküle beszélnek, kérésemre nem jött el. Telefonon magyaráztam neki a koncepciót, amit megértett és elfogadott: mivel túl erőteljes a jelenléte és a terv szerint a filmnek a Romakép Műhelyben betöltött szerepéről szólna majd a disputa, jobb, ha nincs ott. Megígértem, utólag elviszem majd neki a filmet és a beszélgetésről szóló felvételt is.
A felkészülésnél használtam egy előadásszöveget, amelyet Junghaus Tímea írt: Roma – The "Unpredictable European Outcast” címmel. A többértelmű (és ha Oláh Mara jósnői tevékenységéhez is kötjük, ironikusan szellemes) cím a tárgyalt probléma súlyosságára utal. A romák az agresszív reprezentációs politikák következtében a rasszizmus, szélsőjobboldali radikalizmus jól látható célpontjaivá válnak Európában: a megjósolhatatlan vagy kiszámíthatatlan események kitagadásukhoz vagy kiűzetésükhöz vezethetnek. A szöveg mottója Salmon Rushdie-tól származik:
Beszéltek faji kérdésről, a bevándorlás problémájáról, mindenféle problémákról. Ha liberális vagy, azt mondod: a feketéknek vannak problémái. Ha nem, azt mondod, ők okoznak gondot. De az új [Európa] tagjainak csak egy baja van: a fehér ember. A rasszizmus, természetesen, nem a mi problémánk. Mi csak szenvedünk a rasszizmus következményeitől. (Rushdie 1982)
A mottóban természetesen nem az állítások sarkosságát kell látnunk (hiszen a kijelentés éve sem mellékes körülmény), hanem azt a tényt, hogy ma, 2011-ben Magyarországon egy Oláh Mara-elemzés elé mennyire odaillik. A kimondás hatalma, a lázadás gesztusa és a művészet politikai radikalizmusa miatt állítható párhuzamba a két művész, és természetesen a társadalmi környezet, amiben élnek. A két beszélgetés elé (nem véletlenül, hiszen Oláh Mara „rendezte” azokat) ugyanúgy odaillik Rushdie gondolata.
A Romakép Műhelyben a beszélgetés első felében Oláh Mara kiállításairól és a hozzájuk kapcsolódó performanszokról volt szó, a kontextust meghatározó kurátori szerepről. Kicsit úgy tűnt, mintha a beszélgetés résztvevői anekdotáznának, pedig talán jó kiindulópont lehetett volna, ha innen jutunk el a kulturális ellenállás fontosságához és sürgősségéhez. Junghaus Tímeának azonban el kellett mennie, épp amikor felszólalt egy fiatal roma festő, aki a Képzőművészeti Egyetemre jár, és annak a kategorizációnak az érvényességére kérdezett rá, amelyet ő is alkalmaz a kurátori tevékenységében. A vita innentől nagyon szerteágazóvá vált, ismertetésének nincs is értelme, annál inkább a lezárásának. A Romakép Műhely beszélgetéseit Bordás Róbert rögzítette néhány kivétellel (a TASZ-nak dolgozik és munkája miatt néhányszor, pl. a gyöngyöspatai események idején nem tudott eljönni). Elégedetlenségének többször is hangot adott, leginkább sóhajtozott a kamera mögött. Ez alkalommal azonban előbb ironikus, majd egyre indulatosabb kommentárokat fűzött a történésekhez. Most nem az álláspontja érdekes, hanem az általa elfoglalt diszkurzív pozíció, a nem-a-helyén-kezelést, a nem-kimondást, nem-lázadást elítélő indulat a kamera mögött és a végén a performatív gesztus, amely ott konkrétan Kovács Évára irányult, de nyilván mindannyiunknak szólt (Oláh Mara hangján): „felveszlek, drága, veszlek én, ameddig csak akarod…”
A beszélgetés felvételét és a Sugár-filmet néhány héttel később vittem el Oláh Marának. Közben telefonon összebarátkoztunk, azt, azonban, hogy nem egyedül megyek, hanem Kővári Borz József operatőrrel és egyik barátommal azért, hogy felvegyük a beszélgetést, csak aznap délelőtt mondtam el neki. Ekkor ingott meg a bizalma bennem, váltam „gyanússá”: rá is kérdezett, nem szélhámos újságírókat viszek-e hozzá (a kérdés nyilván rám is vonatkozott). Oláh Mara köztudottan minden igyekezetével próbálja kontrollálni a róla formált képet. Hogy ez mikor, milyen sikerrel jár, arra csak egy példa az olasz forgatócsoport által készített összeállítás, amely nem sokkal korábban épp az Újmédia Művészeti Kiállítás ürügyén készült. A Szarvasgedén forgatott jeleneteket hiába rendezte meg, a kész film, a kontextus, amelyben azt elhelyezték mindent megváltoztatott.
A nála töltött délután minden apró részlete fontos, de itt csak a drámai tetőpontot emelem ki. Oláh Mara millió dolgot elmondott, megmutatott magáról, de semmit nem engedett felvenni. A számunkra hosszú, kínzó performansz apró részleteibe belesűrűsödött az összes megaláztatás és öröm, ami nőként, cigányként, képzőművészként érte. Médiaszerepléseit őrző archívumából kiválasztott néhány kazettát és a lejátszó elé ültetett bennünket, a televíziós jóslásairól, majd életének egyik legfontosabb szakaszáról mutatott egy videófelvételt (Vészi János készítette a megrendezett televíziós portrét). A számára leglényegesebbnek ítélt résznél figyelmem elkalandozott, ekkor irtózatos erejű verbális agressziót zúdított rám. Majd amikor lecsillapodtunk, megetette velünk az ebédet, amit főzött nekünk, és megnéztük Sugár János filmjét. (Tetszett neki.)
Résztvevő antropológusként az eseménysorról kiváló esettanulmányt lehetne írni, kimeríthetetlen a részleteinek gazdagsága. Számomra azonban ez a májusi délután egy képzelet és valóság határán mozgó képsorrá, fikciós filmmé állt össze, amelynek szereplője vagyok, de közben nézem is. Cselekményében a legfontosabb pillanat, amikor a megoldás felé közeledünk: a meghiúsult interjú miatti csalódottsággal, egy leírhatatlanul ellentmondásos érzelmi állapotban, zavarodottan, bénultan ülök a Vészi János-videó előtt, Mara előkapja a telefonját és lefényképez: „Nézd, egy fehér!”
Oláh Mara bármi lehet kontextustól függően, de egy valami mindig lesz, marad: radikális kulturális ellenálló. Lázadásának szükségességét és sürgősségét – többek között – cigány nőként érvényesíti.
Néhány nappal később, elkezdtem végre írni a kutatásomat.