Párhuzamosítási kísérletek

Ha a filmklubbal szemben támasztott elvárásaimról kellene írnom, akkor a sok vetítés-beszélgetés közül ezt az utolsót mindenképp kiemelném. A film miatt elsősorban: Jeles András Párhuzamos halálrajzok c. dokumentumfilmjét két éve mutatták be a filmszemlén, azóta (sem) lehetett hallani, olvasni róla, talán néhány helyen vetítették. Egyelőre még nem állandó hivatkozási, sőt vonatkoztatási pont, pedig az lesz, ebben egyre biztosabb vagyok. A beszélgetést szintén nagyon vártam, a meghívott Erős Ferenc szociálpszichológus és Gelencsér Gábor filmesztéta „párosa” miatt. A film értelmezéséhez ugyanis mindkétféle, egészen máshonnan táplálkozó tekintélyes tudásra szükség van: a társadalomtudományos, főleg szociálpszichológiai háttérre és a filmtörténeti, filmesztétikai ismeretanyagra, ezen felül pedig a két tudósnak a szakmájukban korántsem mindennapinak mondható érzékenységére. A moderálást Farkas Clara, a kurzus egyik hallgatója vállalta, igazából „szorgalmi feladatként”, mert már korábban kiválóan teljesített egy (a kulturális identitással foglalkozó) elemzés, előadás elkészítésével. A vetítés előtti beszélgetésünkben próbáltuk közösen kialakítani annak elindítását: Clara részletes, olvasmányokat is felhasználó, de alapvetően saját gondolatokra épülő elemzéséből formálni egy kérdéssort, ami viszont teljesíti a filmklub elvárásait: meghatározott elemekről megszólalásra készteti a vendégeket, és beszélgetést generál. Nagyon nehéz ezeket a szálakat összefűzni, nem győzöm hangsúlyozni, ez a filmklubos egyetemi kurzus munkám eddigi legizgalmasabb, de egyik legkeményebb vállalkozása. A diákoknak tanulniuk kell, de mindig a saját tapasztalataikat, ismereteiket, gondolataikat felhasználva, ha csendben is, ha megszólalás közben, meg kell tudni fogalmazniuk a saját viszonyukat ehhez a témához/kurzushoz/kutatáshoz/műhelyhez. A romafilmeknek a társadalmi kommunikációban betöltött szerepe itt és most, bennük, általuk, a többi nézővel, vendéggel kialakuló párbeszédben, közös gondolkodásban is kell, hogy alakuljon. Jeles filmje – Gelencsér Gábor fogalmazta meg egy előadásban – politikai és poétikai radikalizmusa miatt jelentős. A párhuzam a két haláleset között emberi és társadalmi viszonyokat vetít egymásra, a médiummal szemben táplált, jó adag szkepszissel – ezt Gábor többször elmondta. Az esetek szociálpszichológiai háttere nagyon sok mindenben eltér; a leukémiás kisfiú halálához vezető kezelésről a kamera előtt beszámoló apa szubjektivitása, „elfogultsága” máshonnan ered, más az egészségügy intézményrendszerében rejlő hibaforrások eredete és kezelési módja, mint az olaszliszkai tragédia esetében, erről Erős Ferenc beszélt számomra revelatív módon. A két részből álló film szubjektív elbeszélői keretébe „becsúsztatott” rádióhír az olaszliszkai gyilkosságról, majd a prológusként felfogható, Szögi Lajos áldozat temetésén készített, a kisebbik gyermekére fókuszáló felvétel után halljuk a leukémiás kisfiú történetét. A második részben három riportot hallunk vagy látunk: egyet a másik, életben maradt áldozat, Szögi Lajos nagyobbik lánya mondja el egy hangfelvételen, miközben egy rendőrségi rutineljárást látunk az olaszliszkai utcán, a vélt elkövetők szembesítését, az esemény „újrajátszását”. Aztán a Szögi-család közeli hozzátartozóit, a tragédia után segítségükre siető olaszliszkai házaspár elbeszélését halljuk, szinkron narrátorként alkalmazott színészek fordításában. A film az elkövetők családjához tartozó szemtanú férfival készült riporttal zárul. Nem akarom megpróbálni még vázlatosan sem összefoglalni a beszélgetést. Voltak benne feszültséggel terhes pillanatok, vélemények, reakciók ütköztetései, amelynek nem lehetett normális „lefutása”, mert a radikális ellenérzéseit megfogalmazó felszólaló például elment közben. A közös gondolkodás azonban folytatódott, és bár úgy sejtem, sok fontos dologra rákérdeztünk, mégis volt egy hiányérzetem, más, mint ami mindig is lenni szokott a beszélgetések után. Clara konok visszatérése egy kérdéscsoporthoz hazatérésem után is foglalkoztatott. Talán két kört is futottunk válaszadási kísérletekkel, főleg Erős Ferenc próbálta megvilágítani a párhuzamosságnak ezt az elemét: a felelősség kérdését, a hibák elkövetése utáni következmények vállalását, az áldozatok részéről a „megbocsájtás” gesztusának gyakorlását és egyáltalán igényét egy véletlenszerű, ám szimbolikussá is válható eset kapcsán szemléltette (ahogy a Magyar Narancs írta, Szögi Lajos apjának beosztottja volt a 2009-es romagyilkosságok egyik áldozata, Kóka Jenő , akinek ügyét a most induló perben az elhunyt tanár ügyvédje, Helmeczy László képviseli). A Jeles által szolgáltatott látlelet azonban felveti a kérdést, amit Clara sejtésem szerint ki akart hangosítani, hogy a társadalom válságosnak mondható, a filmben láthatóvá tett állapotában kirajzolódott beteg emberi, közösségi viszonyok ellen valóban csak akkor lázadunk társadalmi méretekben, ha a politikának az érdekében áll? Mert ez esetben szükségszerű, hogy az (épp a média a legmegfelelőbb eszköze rá) a tiltakozást becsatornázza, irányítása alá vonhatja. Ez egy borzasztó fontos probléma, mégis úgy érzem, éreztem, a filmtől durván a földre ránt bennünket: ugyanis épp egy nagyon alapos formanyelvi elemzéssel lehetett volna árnyalni (ahogy Gelencsér Gábor többször utalt is rá), „visszaemelni”, mert miközben beszélünk a „nyersanyag” felhasználási módjáról, nahát a rendezésről, mondaná most Szederkényi Juli, levonhatjuk a fontos, releváns – sok esetben antropológiai (mert ez a divat, mondaná most Gelencsér Gábor) összefüggést. De ezt nagyon nehéz rögtönözni egy beszélgetésen, elemzés közben, írásban kicsit könnyebb.