DocuArtos kerékkergetés

A docuartos vetítéssorozat alapötlete több pilléres. A tananyagunkhoz kapcsolódva válogattam olyan klasszikus és kortárs magyar dokumentumfilmeket, amelyekben a romákkal kapcsolatos megközelítésében, szemléletében, módszerében van valami fontos elem. A beszélgetésekre társadalomtudósokat és filmes szakembereket hívtam (mindig párban). Kivételes öröm volt olvasni a felkérésekre érkezett válaszokat: szinte kivétel nélkül mindenki igent mondott, többen olyan lelkesen fogadták a program hírét, hogy ígérték, egyéb alkalmakra is eljönnek. Egyetlen határozott elutasításban volt részem, amit azért is említek, mert az oka szakmai jellegű volt. A „Közösségi filmezés” alkalmakor két résztvevőt terveztem: Kővári Borz József vándormozijából nézünk majd részleteket, illetve Bódis Kriszta hétesi projektjével ismerkedtünk volna. Kriszta azonban csak úgy vállal szereplést, ha a készülő „közös filmet” az ottani gyerekekkel együtt mutathatja be. Tisztában vagyok vele, hogy ezek elvi illetve alapkérdések, ha egy projektnek a közös munka az alapja, a bemutatása is így helyes. Az nyilván nem megfelelő indok, hogy ennek a filmklubnak nincs költségvetése, hiszen a jegybevételekből éppen ki lehetne fizetni a gyerekek utaztatását. Mégis, amiért elálltam tőle, hogy nem éreztem meggyőzőnek a mellette szóló érveket. A filmhősök meghívása vetítések utáni beszélgetésekre egy kiváló fesztivál-, illetve filmbemutatós hagyomány. Akár mint önálló programelem is működhet, alkalmazzák is, például emberi jogi fesztiválokon. Mivel azonban itt a műhelyjelleg a módszerek elemzésére irányul, valahogy furcsa érzésem lett a gyerekek meghívását illetően, mintha a projekt élő illusztrációiként szolgálnának. Egy pedagógiai konferencián sem a helyhiány miatt nem szerepelnek a gyerekek. De lehet, hogy nincs igazam, hiszen itt nem egyszerűen filmhősökről van szó, hanem társalkotókról.
Most, hogy így gondolkozom rajta, talán elhamarkodtam a döntést, ami a Bódis-projektekkel szembeni fenntartásaim, sőt, lehetséges, hogy most már előítéleteim miatt történt, de a meghívás előtt azt gondoltam, sikerült leküzdenem ezeket. (Több filmjéről írtam korábban elmarasztaló kritikát, ráadásul felsejlett előttem egy fotó az Alexandra Könyváruház Könyvjelző c. régi, 2007-es magazinjának riportjából. Visszás érzéseket keltett a tökéletesen megmunkált színes kép: a leépült hétesi környezeti háttér előtt csoportkép, legfölül ül Kriszta. De ez évekkel ezelőtt volt, azóta sok minden megváltoz(hat)ott, talán jó lett volna a közönséggel együtt megítélni.) Lehetett volna olyan helyzetet teremteni, amiben a gyerekeket nem „mutogatjuk”, hanem aktív résztvevőként szólítjuk meg, ez hozzáállás kérdése is. Az is lehetséges, hogy nem utasítom el hirtelen az ötletet, ha mondjuk a másik vendég, Borz áll elő vele.
Talán valóban mulasztás volt, amire az sem ad megfelelő felmentést, hogy kétszer-háromszor ilyen hosszú sorozatot tudtam volna összeállítani megfelelő filmekből.
A Bódis-projekt helyett viszont bekerült a programba egy nem kevésbé érdekes új „közös film”: az Új Néző Színház projekt-bemutatója (antropológusok, színészek közös munkája), amiről épp a szervezés idején szereztem tudomást.
Van még valami a filmklubbal kapcsolatban, ami épp a gyerekekhez kötődik, a címben utaltam is rá. A szórólap tervezése során Bodó Marci, a grafikusunk a felhasznált „fél kislányarc” hajába (Pro-Cserehát), a fotó fölé elhelyezett egy kereket. Kicsit vegyes érzéssel fogadtam, számomra a nemzeti szimbólumok mindig túltelítettek, a cigányság kerék-jelképében például túl sok a romantikus, egzotikus elem. De le is zártam a dolgot, hogy az én szubjektív ízlésem (hiszen ez most az a kategória, azt hiszem,) nem számíthat. Viszont néhány napra rá a kerék mögött megjelent egy kisfiú, és ez a változás rendkívül fellelkesített: a logo egyetlen képben összefoglalta a filmklub lényegét. Tartalmazza ugyan a nemzeti szimbólumot, de egy sajátos kontextusban: játékként. Ráadásul nem is akármilyen játék a kerékkergetés. Ha kézzel hajtunk nagy gumikereket, ha a régi népi játékot űzzük (behajlított végű fém pálcát illesztve a biciklikerékbe), mindenképp két dologra kell koncentrálni: a keréknél az egyensúly megtartására és magunk elé az útra. Maga a játék valahogy szédítően jó érzés, nagyobb szabadság érzetet ad, mint önmagában a futás. Ami fontos volt nekem, hogy ez így együtt a romaképek szinte kötelező kliséjét, a „szegénygyerek-képet” is felülírja.
Mindezt betetőzi, hogyan bukkan elő a filmtörténetben a „forgó kerék”, hiszen a számomra minden tekintetben vonatkoztatási pontként szolgáló dokumentumfilmes Dziga Vertov felvett nevének jelentése és kézjegyként szolgáló állandósult motívuma volt.
Vertov egyben az első rendezőnk, Jean Rouch mestere, példaképe is.