A Romakép Műhely utolsó 2011-es eseményének összefoglalóját abban a formában közlöm (néhány évvel később), ahogyan a 2012-ben megvédett doktori kutatásom lezárásába beépítettem.
„Képpé vált kutatók” (Bódy Gábor) – a lázadás
sürgőssége
Úgy
gondolom, ha létezik ma Magyarországon kulturális ellenállás a művészet
eszközeivel, akkor azt Oláh Mara valósítja meg. Ezért a kutatásom lezárása egy
olyan vázlatos esettanulmány, amely hozzá kapcsolódik; a lázadás sürgősségét
példázza.
A
történet első része a Romakép Műhely utolsó vetítése, ahol Sugár János Omara c. nem hagyományos portréfilmjét
vetítettük. Sugár János videó- és képzőművész, aki a Liget Galériában rendezett
Oláh Mara kiállítást 2010-ben, majd
a közelmúltban, 2011 őszén, a kis digitális kamerával vett fel egy interjúnak
sem nevezhető helyzetet. Inkább egy „személyreszóló performansz” ez: Sugár
János az Omnibusz Hotel egyik szobájában nézi, hallgatja, amint a művésznő
előadja a festményeit. Sorban mindegyikhez hozzáfűzi a történeteit, kiegészíti
a képekre írt szövegeket. Utolsóként annak a festménynek a darabjait veszi elő,
amely naturalista jelenetekből áll. Ezt dühében darabokra vágta, amikor a
megrendelő – pornográf jellege miatt – nem vette át. A feliratokkal tűzdelt kép
olyan lett, mint egy puzzle, amit a művésznő sikertelenül próbál összerakni:
ezért segít Sugár János neki. Ez a közös performansz (a valóságban), amelyet
Oláh Mara Sugár iránti feltétlen odaadása fűszerez (a művésznő a
legváltozatosabb díszítő jelzőket alkalmazza azokra, akiket kedvel, Sugárt
mindvégig „Jánoskám, szerelmemnek” nevezi), olyan, mint a munkatársi viszonyban
bimbózó párkapcsolat szublimálása a művészet eszközeivel. De mindez filmen más,
hiszen a performansz egyik résztvevője rögzíti az eseményt, és bár a rövid kis
dokumentum látszólag Oláh Maráról szól, valójában azonban ő rendezi, hiszen
kettőjük viszonyát, a hatalmi pozíció
megkérdőjelezését, sőt feladását rögzíti. „Portréfestés kamerával”: a téma az az eszköz, az a médium, amely a
portré alanya és készítője között van. Mivel az alkotó nem alkalmaz utólagos
változtatást, nincsenek különleges poétikai eszközök, a jelenet filmképeinek
nyers korporealitásával a valóságos és a diszkurzív testek: a jogaiért küzdő
cigány nőművész és a nem cigány, többszörös hatalmi pozícióval bíró (a film
készítője, kurátor, tanszékvezető) alkotó „párharca” jelenik meg. Bár Oláh Mara
nem kapta ki Sugár kezéből a kamerát, finoman, de határozottan és rendkívül
okosan, „női praktikával” elvitatta tőle a reprezentáció jogát. Sugár pedig
készségesen átadta. Így kerülhetett ez a „filmdokumentum” érvényesen a fentebb
említett Roma Újmédia Művészeti kiállítás anyagába.
Ezért
szerepelt továbbá a Romakép Műhely leghangsúlyosabb helyén, a záró előadáson.
Vendégként az alkotó videó- és képzőművészt, Junghaus Tímea művészettörténész,
kurátort és Kovács Éva szociológust hívtuk meg. Oláh Mara festőművész, aki bár
nem szereti, ha róla nélküle beszélnek,
kérésemre nem jött el. Telefonon magyaráztam neki a koncepciót, amit megértett
és elfogadott: mivel túl erőteljes a jelenléte és a terv szerint a filmnek a
Romakép Műhelyben betöltött szerepéről szólna majd a disputa, jobb, ha nincs
ott. Megígértem, utólag elviszem majd neki a filmet és a beszélgetésről szóló
felvételt is.
A felkészülésnél használtam egy
előadásszöveget, amelyet Junghaus Tímea írt: „Roma – The "Unpredictable European Outcast”
címmel. A többértelmű (és ha Oláh Mara jósnői tevékenységéhez is kötjük,
ironikusan szellemes) cím a tárgyalt probléma súlyosságára utal. A romák az
agresszív reprezentációs politikák következtében a rasszizmus, szélsőjobboldali
radikalizmus jól látható célpontjaivá válnak Európában: a megjósolhatatlan vagy
kiszámíthatatlan események kitagadásukhoz vagy kiűzetésükhöz vezethetnek. A
szöveg mottója Salmon Rushdie-tól származik:
Beszéltek faji kérdésről, a
bevándorlás problémájáról, mindenféle problémákról. Ha liberális vagy, azt
mondod: a feketéknek vannak problémái. Ha nem, azt mondod, ők okoznak gondot.
De az új [Európa] tagjainak csak egy baja van: a fehér ember. A rasszizmus,
természetesen, nem a mi problémánk. Mi csak szenvedünk a rasszizmus
következményeitől. (Rushdie 1982)
A mottóban
természetesen nem az állítások sarkosságát kell látnunk (hiszen a kijelentés
éve sem mellékes körülmény), hanem azt a tényt, hogy ma, 2011-ben
Magyarországon egy Oláh Mara-elemzés elé mennyire odaillik. A kimondás hatalma,
a lázadás gesztusa és a művészet politikai radikalizmusa miatt állítható
párhuzamba a két művész, és természetesen a társadalmi környezet, amiben élnek.
A két beszélgetés elé (nem véletlenül, hiszen Oláh Mara „rendezte” azokat)
ugyanúgy odaillik Rushdie gondolata.
A Romakép
Műhelyben a beszélgetés első felében Oláh Mara kiállításairól és a hozzájuk
kapcsolódó performanszokról volt szó, a kontextust meghatározó kurátori
szerepről. Kicsit úgy tűnt, mintha a beszélgetés résztvevői anekdotáznának,
pedig talán jó kiindulópont lehetett volna, ha innen jutunk el a kulturális
ellenállás fontosságához és sürgősségéhez. Junghaus Tímeának azonban el kellett
mennie, épp amikor felszólalt egy fiatal roma festő, aki a Képzőművészeti
Egyetemre jár, és annak a kategorizációnak az érvényességére kérdezett rá,
amelyet ő is alkalmaz a kurátori tevékenységében. A vita innentől nagyon
szerteágazóvá vált, ismertetésének nincs is értelme, annál inkább a
lezárásának. A Romakép Műhely beszélgetéseit Bordás Róbert rögzítette néhány
kivétellel (a TASZ-nak dolgozik és munkája miatt néhányszor, pl. a
gyöngyöspatai események idején nem tudott eljönni). Elégedetlenségének többször
is hangot adott, leginkább sóhajtozott a kamera mögött. Ez alkalommal azonban
előbb ironikus, majd egyre indulatosabb kommentárokat fűzött a történésekhez.
Most nem az álláspontja érdekes, hanem az általa elfoglalt diszkurzív pozíció,
a nem-a-helyén-kezelést, a nem-kimondást, nem-lázadást elítélő indulat a kamera
mögött és a végén a performatív gesztus, amely ott konkrétan Kovács Évára
irányult, de nyilván mindannyiunknak szólt (Oláh Mara hangján): „felveszlek, drága,
veszlek én, ameddig csak akarod…”
A beszélgetés
felvételét és a Sugár-filmet néhány héttel később vittem el Oláh Marának.
Közben telefonon összebarátkoztunk, azt, azonban, hogy nem egyedül megyek,
hanem Kővári Borz József operatőrrel és egyik barátommal azért, hogy felvegyük
a beszélgetést, csak aznap délelőtt mondtam el neki. Ekkor ingott meg a bizalma
bennem, váltam „gyanússá”: rá is kérdezett, nem szélhámos újságírókat viszek-e
hozzá (a kérdés nyilván rám is vonatkozott). Oláh Mara köztudottan minden
igyekezetével próbálja kontrollálni a róla formált képet. Hogy ez mikor, milyen
sikerrel jár, arra csak egy példa az olasz forgatócsoport által készített
összeállítás, amely nem sokkal korábban épp az Újmédia Művészeti Kiállítás
ürügyén készült. A Szarvasgedén forgatott jeleneteket hiába rendezte meg, a
kész film, a kontextus, amelyben azt elhelyezték mindent megváltoztatott.
A nála
töltött délután minden apró részlete fontos, de itt csak a drámai tetőpontot
emelem ki. Oláh Mara millió dolgot elmondott, megmutatott magáról, de semmit
nem engedett felvenni. A számunkra hosszú, kínzó performansz apró részleteibe
belesűrűsödött az összes megaláztatás és öröm, ami nőként, cigányként,
képzőművészként érte. Médiaszerepléseit őrző archívumából kiválasztott néhány
kazettát és a lejátszó elé ültetett bennünket, a televíziós jóslásairól, majd
életének egyik legfontosabb szakaszáról mutatott egy videófelvételt (Vészi
János készítette a megrendezett televíziós portrét). A számára
leglényegesebbnek ítélt résznél figyelmem elkalandozott, ekkor irtózatos erejű
verbális agressziót zúdított rám. Majd amikor lecsillapodtunk, megetette velünk
az ebédet, amit főzött nekünk, és megnéztük Sugár János filmjét. (Tetszett
neki.)
Résztvevő
antropológusként az eseménysorról kiváló esettanulmányt lehetne írni,
kimeríthetetlen a részleteinek gazdagsága. Számomra azonban ez a májusi délután
egy képzelet és valóság határán mozgó képsorrá, fikciós filmmé állt össze,
amelynek szereplője vagyok, de közben nézem is. Cselekményében a legfontosabb
pillanat, amikor a megoldás felé közeledünk: a meghiúsult interjú miatti
csalódottsággal, egy leírhatatlanul ellentmondásos érzelmi állapotban,
zavarodottan, bénultan ülök a Vészi János-videó előtt, Mara előkapja a
telefonját és lefényképez: „Nézd, egy fehér!”
Oláh Mara
bármi lehet kontextustól függően, de egy valami mindig lesz, marad: radikális
kulturális ellenálló. Lázadásának szükségességét és sürgősségét – többek között
– cigány nőként érvényesíti.
Néhány
nappal később, elkezdtem végre írni a kutatásomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése